Aratás a 20. század elején és első felében.

Az aratás tulajdonképpen az érett gabona betakarításához kötődő munkafolyamatok összessége volt. Aratóeszközként sarlót és kaszát használtak. A learatott, illetve lekaszált gabonát markokba (huša, pomitka) rakták, amelyeket szalmakötéllel kötöttek össze. A 20. század elején a mezőgazdaságilag termékenyebb vidékeken és Délnyugat-Szlovákiában erre a célra zsineget kezdtek használni. A szalmakötéllel való kötéskor helyenként fából készült kötőfát (kruteľ, knuteľ) használtak. A kévéket vízszintesen és függőlegesen is rakták. Az aratási munkák utolsó, közvetlenül a mezőn végzett szakasza a tarló összegereblyézése, a kalászok összeszedése, majd a gabona behordása volt. Az aratásra eső rövid időszak a hagyományos munkák során a munkaerő összpontosítását követelte meg; ez a családi élet megszervezésében is tükröződött. A szomszédi és rokoni segítség különféle formái mellett a szegényebb parasztok a kölcsönkapott fogatért megbeszélt számú napot dolgoztak le az aratásban. Az aratási munkák megszervezése a faluban különösen a háromnyomásos gazdálkodás idején volt nagy jelentőségű, a mezőgazdasági munkák egész szervezésével és a jószág határbeli legeltetésével összefüggésben. A termékeny vidékeken az aratáshoz idénymunkásokat is alkalmaztak. Az aratás a gazda gazdasági évének csúcspontja volt. Jelentősége a szokásokban is megmutatkozott, amelyekben a mulatságon kívül a kereszténység előtti hálaadó és áldozati ünnepek maradványai is felfedezhetők voltak.

A mezőről való behordás után következő munkafolyamat a cséplés volt, amelyet már a gazdaságok udvarán végeztek. A tehetősebb gazdáknak saját cséplőgépük volt, amelyet saját termésük kicséplése után bérbe adtak más érdeklődőknek. A cséplőgép tulajdonképpen fa szerkezetű, természetesen fém alkatrészekkel ellátott gép volt, amelyet külső gőzgép, később villanymotor hajtott szíjáttétellel.

Cséplés Arpád Kovács és felesége, Jolana Szabó udvarán, a 692-es házszám alatt Németdiószegen.